Óriási előny, ha valaki egy remek csapattal dolgozhat. Éppen ez az érzés fogott el a héten, amikor kedd délután Dr Németh Zoltán (DrPrezi) Humor workshopján ülhettem, Ruff-Kiss Ágnes beszédtrénerrel az oldalamon és végignézhettem, ahogy egy csapat remek előadó próbálgatja a szárnyait különböző humoreszközök használata terén.
Sikeres pszichológussal, online marketing ügynökség és hoteleknek szánt televíziós/internetes szolgáltatásokat kínáló cég vezetőivel, vagy éppen bankszektorból érkező szakértőkkel dolgozhattunk együtt több órán át saját, EGYÉNI humorstílusuk kialakításán. Ugyanis Zoli nem csak bemutatta az egyes humoreszközöket, de azonnal megoldó képletet is adott hozzájuk. Így miután mindenki megalkotta a saját verzióját, előadótérre állva ki is próbálhatta, hogy mennyire érzi magáénak azt.
Mindeközben Ágival visszajelzést adtunk arra, hogy az előadott mini-beszéd feljebb mozdítható-e a szórakoztatósági skálán valamilyen nonverbális (vokális vagy testbeszédi) jelzéscsoport beépítésével. Javaslataink – ahogy a résztvevők karaktere is – végtelenül változatosak voltak. Hiszen ugyanaz a poén nem áll jól mindenkinek. Ellenben mindenki megtalálhatja azt a kombinációt, ami éppen az ő karaktere által lesz szórakoztató és vicces.
A workshopon tapasztaltak adták az ötletet, hogy közelebbről is megvizsgáljak néhány humorosnak ítélt előadás-részletet, méghozzá a nonverbális kommunikáció szemszögéből. A figyelmem az alábbi cikkben arra irányul, hogy miben rejlik az aktuális megszólalás nevettető ereje – a szavakon túl? Mit ad a poénhoz a testbeszéd? Hogyan válik valami viccessé a megjelenés által? És vajon ki mennyire engedheti meg magának, hogy a résztvevők rajta nevessenek?
Na, de haladjunk csak lépésenként és kezdjük azzal, hogy egy beszéd humor-elemeinek tervezésekor valóban támaszkodhatunk-e a külsőségek megítélésére?
Ha meglátunk, megítélünk
Nem véletlen, hogy megjelenésünket nonverbális kommunikációnkhoz sorolja a szakirodalom. Hiszen öltözködésük vagy frizuránk ugyanúgy információkat közölnek a minket megfigyelőkkel, mint testalkatunk, vagy arckarakterünk. Persze itt lehetne kötözködni, hogy a mások által – megjelenésünk végett – belénk látott tulajdonságok vélt vagy valós jellemzők? De ami biztos: mások megítélését mindannyian ugyanúgy végezzük, vagyis sémák alapján. Amit eddigi szocializációnk során (generációs vagy genetikai tudásunk mellett) hozzátanultunk az adott karakterjegyhez, első blikkre azt fogjuk hozzárendelni az illetőhöz. Az ilyen sztereotípiák kihasználása – ha elég bevállalósak vagyunk – már önmagában is humorforrássá válhat.
Megjelenés és humor
Az önirónia humoreszközénél Zoli elmondta, hogy ennek használata azért lehet komfortos az előadó számára, mert ezzel biztosan nem bánt mást, maximum önmagát. Veszélye is ebben rejlik. Ugyanis ha az előadó még nem építette fel az ethos-át, vagyis hitelességét, akkor egy önleépítő megjegyzéssel könnyen fát vághat saját maga alatt. Megjelenésünkön való viccelődésünk megvédhet attól, hogy szakmai hitelességünk mélyrepülésbe kezdjen. Hiszen a forma (ön)kritikája nem a tartalmat minősíti. Ellenben saját magunk elfogadásának kifejeződése által esélyes, hogy mások is könnyebben fogadnak el úgy, ahogy vagyunk. Kérdés persze, hogy a valóságban mi hogyan érzünk efelől? Meg vagyunk-e békélve bizonyos külső jellemzőnkkel (magasság, pocak, kopaszodás, vastag keretes szemüveg) olyan mértékben, hogy ebből viccet csináljunk?
Akinek ez nagyon is jól áll
Nézzünk egy példát, ahol a dolog jól működik: Sir Ken Robinson (brit szerző, nemzetközi tanácsadó, élt 1950-2020) TED előadása 72 milliós nézettsége tudhat magáénak és DrPrezi az egyik legmagasabb nevetési faktorú (nevetés per perc) beszédként hivatkozott rá a workshopon.
Robinson kiejtése, pörgős (olykor saját nyelvét is megakasztó) beszédtempója építi karakterét. Beszéd közben nyomatékosító és illusztráló kézgesztusokkal, gyakori megerősítő bólintásokkal dolgozik. Emellett hangsúlyozó mimikai jelzéseket és elnevetéseket (hatásgyakorlás szempontjából ez is számít) is láthatunk tőle az előadás alatt. Viszont, amiért őt hoztam be első példaként, az az előadás 15:00-nál kezdődő jelenete (innentől nézd, hogy értsd) majd annak 15:12-nél következő humoreszköze. Itt ugyanis Robinson testén végigmutatva finoman élcelődik saját megjelenésén.
Az előadó mozgása és tartása (gyermekkori betegség folyománya) külső szemlélőként talán kissé esetlennek, olykor zsebre dugott keze és lazán szabott ruházata miatt fellépése esetleg hanyagnak is tűnhet. De ezek a benyomások amolyan szórakozott professzoros hatást keltenek (főleg az ő munkásságának ismeretében, tehát magas ethos mellett). Ez pedig az előadásban hallható önironikus mondattal és a testén végigmutató kézgesztusával együtt csak még szerethetőbbé teszi őt.
Nevesd ki a sztereotípiát!
Zhang Judy TEDxYouth Keletinek lenni Kelet-Európában című beszédét 3 ütős kérdéssel kezdi. És ami biztos, hogy ezek az ő karaktere, testbeszéde és származásához kötődő sztereotípiáink nélkül valószínűleg nem keltenék ugyanazt a hatást.
A fiatal előadó kellemes dinamikával érkezik a színpadra. Öltözéke egyszerű, mosolya látványos és szívderítő. Beszédének kezdetétől egyik lábáról a másikra helyezi testsúlyát, ami kissé hintázó mozgást eredményez és a teste forgását idézi elő – hatásában azt az igazi cuki, lányos zavart közvetítve, amit kisgyerekeknél is látunk. Judy karakteri bája mellett bátran a közönségnek szegezi kérdéseit. Fejének jelzéseivel, vagy éppen mimikai jelzésekkel hangsúlyozza ezeket és nem fél kitartani egy hosszabb hatásszünetet, amíg a poén megérkezésével a nevetés is szárnyra kap a közönség sorai között.
Nézd meg a szóban forgó részletet – ami az előadás hatásos kezdése, nagyjából 00:30-ig – azzal a szemmel, hogy vajon milyen hatást keltenének ugyanezek a mondatok, ha Judy helyett más karakterű fiatal hölgyet látnál a színpadon?
Merkelezés és a brit lovas
David JP Phillips (szerző, prezentációs tréner, coach) kommunikációs technikákról szóló előadásában testbeszédi jelzések és az azokhoz tartozó vicces elnevezések sorozatával (05:34-től) hangolja rá a közönséget a csúcspontra (5:57-től). Itt ugyanis a nonverbális előadói bakik közül kedvencét, a brit lovas mozgását mutatja be.
Nos, ez az a poén, amibe teljes testbeszéddel bele kell állni (hiszen sporttevékenység mozgássorát kell hitelesen idézni). Vagyis ha neked ez már sok, vagy úgy érzed, hogy előadói hitelességedet inkább leépítené az ehhez hasonló mozdulatsor, ne próbálkozz vele! Phillips karakterében és fellépésében az ilyen jellegű humoreszköz használatát több dolog támogatja. Ő ugyanis a kezdetektől hatalmas mosollyal, játékos stílusban beszél. A téma iránti, szinte gyermeki (játékosság miatt él a hatás) lelkesedés őszinte képviseletében (tágra nyílt, csillogó tekintet és vokális játék) dolgozik a színpadon.
Tekintély és humor??!
Colin Powell testbeszéde sokszor előkerül kommunikációs fejlesztéseim során, hiszen az üzleti előadások világában a vezetők kiállása/tartása kiemelten fontos a hatáskeltés szempontjából. A volt külügyminisztert (korábban nemzetbiztonsági főtanácsadót) Olivia Fox Cabane a tekintély karizmatikus hatásával kapcsolta össze. Ez pedig teljes mértékben tetten érhető az alábbi előadáson. Csakúgy, mint a jó humor.
Ami talán meglepő, hogy Powell simán kilép a saját – talán kissé merevnek ható – nonverbális stílusából egy ironikus, laza stílust parodizáló mozdulatsor kedvéért. Hitelessége mégsem szenved csorbát, mert ezt saját karakterének keretein belül teszi. Vagyis, megfelelő mértéket tart (nézd 03:31-től a kontextus kedvéért és tarts ki 04:12-ig, amikor arról mesél, hogy mit alkalmaz a legkisebbekkel, itt már a jelzéscsoport is jóval bevállalósabb).
Később Powell saját tekintély karizmáját és a hadsereg vasfegyelmét szimbolizáló fellépést is képes humoreszközként használni (05:35-től). Ekkor oldalirányú kézjelzéseit kitartva (utóbbi az egyik testbeszédi stílusjegyei közül), fejét megdöntve, gúnyos hanglejtéssel egy katonákat irányító kiképzőtiszt szerepébe bújik. Colin Powell humoreszközökhöz rendelt nonverbális jelzései azért működnek, mert ezek a mozdulatok nem túlzottan teátrálisak, előadóként így hitelessége nem sérül. Ugyanakkor nonverbális ezsközei jelzéscsoportban (hang, kézjelzés, testtartás, mimika…) és tartalomhoz illeszkedve nagyon is kifejezőek.
Magamon is tudok nevetni
Brené Brown A sebezhetőség ereje című TED előadása már az első pillanattól szórakoztatónak ígérkezik. Az előadó hatalmas mosollyal (mintha már eleve nevetne azon, amit mondani fog) érkezik a színpadra és lendületesen sztoriba kezd. Ezt mindenképpen megéri végighallgatni, ugyanis Brown ügyesen hozza a dialógus két karakterét mimikailag, ráadásul saját – humorba oltott – felháborodását is megjeleníti arc- és hangjátéka által. 05:39-től érdemes megfigyelni, hogyan vezet fel ismét egy saját humoros történetet a csattanóig. Majd 05:55-nél és 06:02-nél szó szerint kifigurázza önmagát
Brené Brown visszatérően használja szórakoztató elemként (az egyébként nem is annyira könnyed témában), hogy saját kudarcait, tévedéseit és szokásait humoros történetekbe oltja. Ezzel biztosítja, hogy a közönség tagjai a fájdalmas pontok átérzését követően egy-egy lábjegyzet erejéig fellélegezzenek. Majd nevetéstől újult erővel folytathassák az útjukat, mely során az előadó megmutatja, miben is rejlik az emberi sebezhetőség ereje.
És ami a testbeszédet illeti: Brown nyíltan és emberien terítékre helyezi önmagát. Így nonverbális jelzései teljes természetességgel „vetítik le” saját érzelmi érintettségét végig az előadás folyamán. Nem csoda, hogy a leginkább csodált történetmesélők mind remekül használják a „multimodális kommunikációt”. Vagyis utánzással, gesztusokkal és hangjátékkal egészítik ki a történeteiket.
Akik most tanulják
A humor workshop résztvevői kifejezetten gyorsan ráéreztek a testbeszéd és karakter erősségeire. A program hangulata egyre csak emelkedett, amikor az egyik kifejezetten introvertált (és ennek megfelelően mozdulataiban nem kimondottan teátrális) résztvevő humoros történetébe épített mókás táncelemekkel lepett meg minket. Vagy amikor egy másik rezzenéstelen arccal és testtel halmozta a szóvicceket, áthallásokat, majd adott pontnál két kézgesztussal kiegészített önironikus megjegyzéssel járatta csúcsra a közönség nevetését.
Ágival az előadóknak adott visszajelzésekben olykor kifejezőbb jelzéskombinációk, olykor beszédtempó-váltások, vagy megfelelő pillanatban kitartott hatásszünetek beépítését javasoltuk. Természetesen mindig szem előtt tartva, hogy azok illeszkedjenek az illető karakteréhez, orgánumához.
Mindenkinek a sajátja
Alföldi Róbert, Rudolf Pétert és Fábry Sándor viccet mesélnek. Vulgárisat. Hárman ugyanazt, egymás után. Vajon az, hogy mindenki a saját stílusában kommunikál, képes többedszerre is szórakoztatóvá tenni azt, amit már hallottunk? Nézd meg a videót, alkoss véleményt, majd ha úgy érzed, szívesen képeznéd magad ezen a területen, látogasd meg a www.drprezi.hu oldalt a workshop részleteiért!
Az alábbi fotó a workshopon készült és a helyzetkomikum eszközhasználat általi megvalósulását példázza 🙂
