„Tudod, hogy működik a szoftverfejlesztés?” – kérdezi Leonard az Agymenők című sorozatban Pennytől, amikor a sokadik szakítás után randizni kezdenek. „Mielőtt kiadnak egy alkalmazást alaposan letesztelik – csinálhatnánk mi is ezt, és ha valami nehézség adódik, nem haragszunk meg a másikra, hanem jelezzük, hogy hibát találtunk, ami lehetőséget kínál a másiknak, hogy az kijavítsa.”
Párkapcsolati optimalizáció emberi hibajelentések alapján? A folytatás borítékolhatónak tűnik… 😉
Legalábbis akkor, ha felidézzük, hogy önértékelésünk már eleve összehasonlítások mentén formálódik. Mintha mindig azt kérdezgetnénk magunktól, hogy vajon vagyunk-e annyira jók, mint a körülöttünk lévők, akikkel interakcióba bocsátkozunk. Ezek az emberek újra és újra tükröt tartanak elénk, amiben az ő reakcióik alapján látjuk viszont önmagunkat. Pozitív válasz esetén ez a kép megelégedéssel tölt el minket, azonban ha a másik szavakba – vagy szavakon túli jelzésekbe – foglalt reakciója nem túl kedvező, akkor az megrengetheti önértékelésünket.
Ez pedig kommunikációnkra is hatással lesz.
Ameddig úgy érezzük, hogy a másik fél, vagy a környezetünkben lévő emberek szerint rendben vagyunk, addig jól tudunk kommunikálni. De ha azt érezzük – vagy úgy látjuk – hogy a másik lebecsül minket, azt önértékelésünk elleni támadásként értelmezzük.
És védekezni kezdünk.
Azért tesszük ezt, mert veszélyt érzünk, amit el szeretnénk hárítani. És itt az érzünk szó használata közel sem véletlen. Ugyanis lehet, hogy a veszély nem valós, csupán vélt. Persze előfordul, hogy amit a másik mond – vagy mutat felénk – ténylegesen támadó szándékból születik, de az is, hogy ezt csak mi érezzük így. Például ha a főnökünk megkérdezi, hogy elkészültünk-e az egyik feladatunkkal, akkor ez önmagában ártatlan érdeklődés is lehet (igyekszik odafigyelni ránk, új fogadalma szerint jobban törődik a beosztottak leterheltségével, vagy csak unatkozik és éppen arra járt…). Mi viszont a kérdést nem eszerint értelmezzük majd, ha:
- önbecsülésünk éppen a padlón hever;
- hogyha vele szemben általában túl kicsinek/kevésnek érezzük magunkat;
- vagy ha tudjuk, hogy a feladattal bizony jól megcsúsztunk és emiatt órák vagy napok óta szorongunk és önmagunkat építjük le.
Szóval elegendő annyi, hogy önértékelésünk éppen messze álljon a „jó vagyok” szintjétől és a kérdés máris úgy hat ránk, mintha gyomron rúgnának. A kérdést innentől támadásnak érzékeljük. Persze, ha a vezetőnk rejtett üzenetet közöl – mondjuk egy:
„Miért nem vagy még készen?”
vagy
„Nem hiszem el, hogy mi tart eddig!”– tartalmút,
akkor hangsúlya, arckifejezése, testtartása az üzenettel együtt teljesen átváltoztatja az események dramaturgiáját. Ez már nem vélt, hanem valós támadás lesz.
Ha ebből a perspektívából folytatnánk az események boncolgatását, az is egészen biztosan komoly önismereti hozadékkal bírna (ezért a cikk végén egy elvihető gyakorlatot javasolok saját védekezési reakcióid tesztelésére), de talán..
…létezik egy még izgalmasabb megközelítés.
Ha megfordítjuk a dolgot. Azt biztosan tudjuk, hogy optimális kommunikáció csak úgy jöhet létre, ha minden résztvevő tiszteletben tartja a többiek önértékelését. Tudjuk, hogy a legtöbb esetben nem is az a fontos, hogy valakit megtámadtak-e egy beszélgetés, meeting vagy tárgyalás során, hanem hogy bármelyik fél, akármelyik résztvevő megtámadva érzi-e magát. De vajon azt tudjuk – pontosabban képesek vagyunk észrevenni – hogy mikor történik ez meg?
És pontosan itt válhat hasznunkra a testbeszéd.
Aki nem érzi fenyegetve magát, annak védekezésre sincs szüksége – azonban ha észlelhetővé válik a másik nonverbális kommunikációjának megváltozása, akkor ez sok esetben a veszélyre adott reakció eredménye. Ilyenkor a védekezési manőver – gondolhatunk itt verbális válaszreakcióra is – azt jelzi, hogy a másik kicsinek, gyengének, kevésnek érzi magát. Más megközelítésben úgy érzi, hogy az interakcióban kialakult felállás szerint ő nincs rendben, vele szemben viszont te (vagy ti) rendben vagytok. Lássuk, milyen nonverbális jelzések kísérhetik a vélt vagy valós veszély ellen megkísérelt védekezést.
- VÉDEKEZÉS ALÁRENDELŐDÉSSEL – testbeszéd lehetséges jelzései: behúzott áll, orr lefelé irányul, ajkak nyalogatása (a száj kiszáradása gyakran jele a stresszállapot kialakulásának), szemöldök belső pontjainak emelése homlokráncolással, szemkontaktus akadozik, tekintete a földet keresi, térfoglalása csökken (vállak megemelése mellett nyak eltűnik, karok a test elé kerülnek), az illető gesztusai, szabad mozdulatai mérséklődnek vagy megszűnnek…
A védekezés itt passzív formát ölt, egyfajta önmegadás mellett a másik lemond a küzdelemről, megadja magát és beismeri, hogy kevesebb/rosszabb nálad.
Szavakkal: kicsinyíti magát, hamut szór a saját fejére, vagy gödörásásba kezd (önmaga elhantolásának céljával).
- MEGFUTAMODÁS/MEGADÁS – Testbeszéd lehetséges jelzései: rövidsége miatt nehezen észrevehető mikrogesztus (undorhoz hasonló grimasz) fejezheti ki az ellenérzést, ezt a szituációtól – és tőled – való eltávolodás kísérheti, illetve ennek ellehetetlenítése esetén jelentkezhet homlokráncolás, lábak vagy test elfordítása (legközelebbi kijáratot célozva). Térközváltáskor az illető megpróbál messzebbre kerülni tőled. Ha úgy érzi, hogy letámadtad, akkor ez kiválthat belőle limbikus jellegű válaszreakciót is, aminek egyik jele például az elvörösödés. Jelentkezhetnek még önnyugtató folyamathoz kapcsolódó jelzések: rágja a körmét, harapdálja az ajkait, tördeli az ujjait vagy teste mellett/mögött elrejtve gyűrögeti a ruháját…
A védekezés ez esetben is passzívabb, jelzéseiben a menekülés igényére utalhat, ami mutatja, hogy az illető nem akar szembeszállni veled, elismeri, hogy te vagy a nagyobb/jobb.
Szavaiban megjelenhet: nem magát kicsinyíti, téged igyekszik elismerni/magasabbra emelni.
- FELFUVALKODÁS – Testbeszéd lehetséges jelzései: térfoglalás növelése, vállak hátrahúzásával, mellkas kidüllesztésével. Lábak pozíciója között is nagyobb a távolság, a testsúly egyenlően oszlik el. Áll lefelé horgasztása vagy előre tolása mellett az illető tekintete szúróssá válhat, ajkai összepréselődhetnek.
A védekezés aktívabb verbálisan, szembetűnőbb nonverbálisan, jelzéseiben a „vagyok akkora, mint te” fellépését rajzolja ki.
Szavaiban megjelenhet: saját jelentőségét, saját méretét (tetteinek mértékét) hegyezi ki.
- LEKEZELÉS/KICSINYÍTÉS – Testbeszéd lehetséges jelzései: szélesebb terpeszállás mellett mellkas előtt karba tett kezek, áll megemelése, lesajnáló tekintet, megvetés arckifejezése. Térközváltás esetén a másik közelebb léphet vagy odahajolhat hozzád, ellentámadásra felkészülése látványos lehet. „Villogó” tekintet, orrcimpák kitágulása, légzés felgyorsulása jelzi a válaszlépés potenciálját.
A védekezés aktívabb, a cél, hogy te meghátrálj, vagy legalábbis érezd, hogy hozzá képest mégsem vagy olyan jó.
Szavaiban megjelenhet: aláássa a te szereped, téged kicsinyít, becsmérel.
Miért fontos mindez? Több okból is. Egyrészt, mert védekezési manőverre általában védekezési manőver a válasz. Így ha akaratodon kívül lettél az események katalizátora, a másikból nem szándékosan hívod elő a védekezési reakciót, akkor az ő – számodra érthetetlen, de legalábbis indokolatlan – fellépésére te is védekezésbe mész át (Nem értem mi bajod én nem ezt mondtam! Most meg min húzod fel magad? Már meg sem lehet szólalni?) és így a kommunikáció már nem lehet optimális. Hiszen onnantól, hogy egy interakció nem javítja, hanem sérti a résztvevők önértékelését már lejtőre kerül a dolog. Saját önértékelésünk sérülését a másikénak rombolásával toroljuk meg, aztán azt vesszük észre, hogy a beszélgetésből – jobb esetben – szócsata lett.
Ha a kommunikáció optimális, az minden résztvevő számára hasznos.
Ha viszont az interakcióban megjelenik a védekezés, ott valaki sérül és a győztes is csak látszólagos sikert könyvelhet el, hiszen minden sérülésnek lesz megtorlása vagy valamiféle negatív következménye (elegendő csak Penny reakciójára gondolni az Agymenők című sorozat szóban forgó epizódjában).
De amint azt korábban írtam, ez több okból is fontos. Például azonos tartalmú, látszólag indokolatlan visszajelzések (főleg, ha más emberektől érkeznek) jelezhetik számodra, hogy tényleg lehet valami támadó abban, amit mondasz. Vagy, ahogy mondod. Elképzelhető, hogy nem veszed észre a hanglejtésed, arckifejezésed által hozzáadott üzenetet, ami torzítja az eredetit. Vagy nem tűnik fel, hogy a szóhasználatod, megfogalmazásod mást sugall, mint amit ténylegesen közölni akarsz. És akkor újra és újra abban a helyzetben találod magad, hogy nem érted mi ment félre..
Ha visszatérően szembesülsz hasonló dramaturgiájú védekezési manőverekkel, akkor muszáj megvizsgálnod, hogy nem lehetsz-e mégiscsak te a valódi katalizátor, aki önkéntelenül is berobbantja az eseményeket.
És ha mostanra már érted, de még nem igazán érzed, mit is okozhat ez..
Akkor volna egy gyakorlatom. Idáig arról beszéltünk, hogy önértékelésünk függ a környezetünk reakcióitól, és ha nem azt kapjuk, amit várunk – vagy amire szükségünk van – minimum elbizonytalanodunk, romlik a hangulatunk, védekezésbe vagy ellentámadásba kezdünk. De lehet, hogy azt hiszed, hogy ez csak a „gyengékkel” fordulhat elő. Ez esetben javaslom kipróbálni a következőt: ülj le egy nagyon jó barátoddal és kérd meg, hogy készítse el neked fejleszthetőséged 12 pontját, vagyis mondja meg, hogyan lehetnél még jobb (akár, mint az Agymenőkben, magával a hiba jelölésével). Mielőtt beszélni kezd, határozd el magadban nagyon erősen, hogy bármit is hallasz, nem fogsz megsértődni, hiszen ezt te kérted és mivel a barátodról van szó, a jó szándék is kétségtelen. Aztán hallgasd meg és figyeld saját reakcióidat. A legvalószínűbb, hogy a 4-5. pontnál érezni kezded azt, amiről írtam.
Érezni fogod, hogy romlik a hangulatod.
Talán a hatodik pontnál érvelni kezdesz – akarva, akaratlanul is védekezésbe mész át. Ekkor gondolj arra, hogy szinte minden alkalommal, amikor kommunikálunk, minősítést is kapunk a többiektől. Ez a bírálat ott lehet abban, hogy hozzánk szólnak-e, vagy csak biccentenek a folyosón összefutva. Ha többen vagyunk az interakcióban, akkor mennyi vagy milyen figyelmet kapunk. A mások által való értékelés lehet elfogult, a közlés szívélyes vagy udvariatlan. Az értékelés tartalmazhat kritikát vagy dicséretet, a reakció pedig lehet megértés vagy sértődés is.
Viszont, ha az egyik fél önértékelése sérül, azt megszenvedi a kommunikáció. Ezek a sérelmek pedig ballasztként kísérik tovább az interakciót, ellehetetlenítve a pozitív (win-win) végkimenetelt és hátrahagyva évek alatt sem gyógyuló sebeket.
Amit biztosan megtehetsz ez ellen, hogy figyelsz arra, hogy mikor szikráztatod fel egy-egy önértékelési gyújtózsinór végét. Megkeresed és visszavezeted, hogy honnan pattant ki a láng. Innentől pedig tudatos kommunikációval véded meg kapcsolataidat a véletlen erdőtüzektől.
T. Bieniek Ildikó
Előadói hatáskeltéssel, nonverbális fejlesztéssel foglalkozó szakember, a “Még mindig előadok, tehát vagyok” című prezentációtechnikai könyv társszerzője, a DrPrezi Team tagja
Mail: ildiko@hatasgyakorlat.hu
